„Többet megtanulsz egy útról, ha végigjárod, mint a világ összes térképéből.”

II. rész: Minden út Rómából vezet

A fentebbi cím nem elírás. A legismertebb szállóigék egyike (miszerint: „Minden út Rómába vezet”) valójában nem „az örök város” ókori viszonyait tükrözi, ugyanis jóval később született. A középkorban Róma a katolicizmus egyértelmű vallási központjává vált, a híres mondat valójában arra utal, hogy az egyházhoz jelképesen sokféleképp lehet eljutni. Már csak ezért is helytállóbb a fentebbi cím, no meg azért is, mert az ókorban szó szerint is a nagy birodalom középpontjából sugároztak ki az utak a szélrózsa minden irányába. A híres Forum Romanumon állott az ún. Milliarum aureum (arany mérföldkő), ahonnan a főváros kapuin keresztül 17 útvonal indult ki, összességében kb. 150 ezer kilométer (merészebb számítások szerint 300 ezer km) hosszan, mai viszonyok szerint 30 országot érintve...Egyes útszakaszok – a burkolat felújításával – ma is használhatók lennének!

Az ókori útépítés igazi mesterei a rómaiak voltak, akik – mint azt múltkori cikkünkben is írtuk – a perzsa utakat vették mintául. A nagyszabású útépítkezés Róma lassú terjeszkedésével párhuzamosan haladt előre, a pun háborúk után vett nagyobb lendületet; az építkezés a császárkor végéig folyamatosan tartott, s az Itálián kívüli hódítások nyomán az egész birodalomra kiterjedt. Ezt, a mai napig is csodálatot kiváltó teljesítményként értékeljük.

A római úthálózat természetesen katonai meggondolásoknak köszönhette létrejöttét, viszont gazdasági szempontoknak állandó meghosszabbítását és tökéletesítését. Az útépítés ugyanis az árucserét is jelentősen előmozdította. Az első legfontosabb „via publica”, vagyis közút a híres Via Appia volt, melyet az utak királynőjének tartottak. Ez kötötte össze Rómát Brundisium (ma Brindisi) városával, melynek kikötője a Kelet kapuja volt. Az út Appius Claudius Caecus római tisztviselőről kapta a nevét, aki Kr. e. 312 körül kezdte meg annak kiépítését. A Via Salaria és a Via Flaminia utak is Rómát szolgálták. Mindkettő az Adriai-tenger irányába vezetett, utat nyitva a Balkán-félszigethez és a Rajna, illetve a Duna vidéke felé. A Via Aurelia északi irányba indult, a Pireneusi-félsziget és Gallia felé, a Via Ostiensis pedig Ostia irányába, Róma kedvelt kikötőjébe tartott, ahol az Afrikába induló és onnan érkező hajók kötöttek ki.

Hogyan is készültek ezek a rendkívül tartósnak bizonyult „építmények”? A rómaiak közútjaik egyes szakaszait a terepviszonyoktól függetlenül lehetőleg minél egyenesebb vonalban igyekeztek vezetni a következő célállomásig. Ez tetemes külön munkát okozott: dombokat kellett elegyengetni, mélyen fekvő, nem egyszer mocsaras területeket feltölteni, hidakat építeni, alagutat fúrni stb. Maguk az utak több rétegből álltak.  Az utak ágyát legalább 1 m mélyre ásták meg, ám ha a talajviszonyok úgy kívánták, e feltöltés meghaladta a 3 métert is. Az út alapját (pavimentum) homok és mész keveréke alkotta; erre került egy agyaggal vagy „cementtel” (caementum) megkötött darabos kőréteg (statumen); efölött helyezkedett el a rudus, egy összesajtolt kavics- és mészréteg; ezután következett a legerősebb réteg, az ún. nucleus, amely föld, homok, tégla és mész összesajtolt keverékéből állt; az egészet legfelül nagyméretű, egymás mellé illesztett kőlapokkal borították be, amelyek hézagait ledöngölt kavicstörmelékkel, murvával egyengették el: ez volt az út felszíne, háta (sutnmum dorsum). Az így megépített út neve „via strata” (szó szerint letakart, beborított út) volt; ebből származik a mi sztráda szavunk. Az úttest különben enyhén domború volt, hogy az esővíz lefolyhasson róla a kétoldalt húzódó, gondosan karbantartott vízlevezető árkokba. Az utak szélessége általában 4–7 méter között ingadozott, de mindig legalább olyan széles volt, hogy két ellentétes irányban haladó kocsi elférhessen egymás mellett. A középen futó kocsiút mindkét oldalán pedig széles gyalogjárókat alakítottak ki!

A jó minőségű utak megépítése óriási mennyiségű munkaerőt és nyersanyagot igényelt; karbantartásából derekasan kivette részét a római hadsereg, s hozzájárultak a környék birtokosai is, akiknek komoly hasznuk volt az úthálózat megépítéséből, hiszen ez növelte földjeik értékét, megkönnyítette mezőgazdasági termékeik gyors értékesítését. Az útépítés terhe, költségei azonban zömében az államkincstárat terhelték, mégpedig nem is csekély mértékben. A katonai felvonulás, a kereskedelmi szállítás mellett a birodalom terjeszkedésével külön jelentőségre tett szert a hivatalos állami postaszolgálat létrehozása. A főútvonalak mentén, meghatározott távolságokra postaállomásokat (stationes) építettek, ahol a császári futárok megpihenhettek, lovat válthattak. Ilyen módon a birodalmat fenyegető „barbár” mozgolódások híre a határvidékekről is gyorsan eljuthatott Rómába, a megfelelő császári parancsok pedig ugyancsak gyorsan megérkezhettek a birodalom legtávolabbi területeire.

Végül következzék egy magyar vonatkozás: a hajdani Pannónia provincián haladt át a Római Birodalom egyik leghíresebb kereskedelmi útja, az ún. „Borostyánút”, melynek maradványai több helyen is megmaradtak és még ma is fellelhetők (pl. Sopron, Szombathely).

Gy. H.